Gyakran azonban megrekedünk ennél a pontnál: ráismerünk egy mintára, utánanézünk, megosztjuk a felismeréseinket azokkal, akikben bízunk, és átmenetileg megkönnyebbülünk. Ilyenkor könnyen azt hihetjük, hogy a probléma megoldódott. Valójában azonban a trauma tovább él a testünkben és az idegrendszerünkben – abban, ahogyan egy számunkra különösen fájdalmas eseményt vagy eseménysorozatot átéltünk.
Az elménk ugyan igyekszik a rendelkezésére álló eszközökkel segíteni a túlélésben, később a trauma mégis újra felbukkanhat: gondolati, testi vagy érzelmi jelek formájában. Ilyenkor észrevétlenül hatással lehet a viselkedésünkre, sőt, át is veheti az irányítást. Éppen ez teszi nehézzé a megküzdést: a trauma mélyen beépül a tudatalattinkba, automatikussá válik, és sokáig fel sem tűnik, mennyire a részünkké lett. Megtanulunk együtt élni vele, miközben egyre inkább beszűkíti a működésünket.
Hatására feszültebbé válhatunk, és olyan helyzetekben is erős reakciók törhetnek elő, amelyek elsőre megmagyarázhatatlannak tűnnek. Ez nemcsak a mindennapi működésünket nehezíti meg, hanem a kapcsolatainkra is kihat: akadályozhatja a szeretetteljes, kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló kapcsolódást a számunkra fontos emberekkel – legyen szó családról, barátokról, párkapcsolatról vagy munkahelyi viszonyokról.
A jó hír, hogy megfelelő belső munkával és támogatással ezek a hatások oldhatók. A trauma feldolgozható, és elérhetővé válik egy szabadabb, kiegyensúlyozottabb, örömtelibb működés.
